Némán hull a könnye,ö a könnyek högye.
Némán,kér és némán ül,
Némán tür,pedig más döfte szivébe a tüt.
Némán ál,és némán néz,pedig hangja van! Nem kétség!
Könnye száz és száz,de szivében mégis csak egy mondat koszál.
Egy! Csak is egy dolog miatt fáj a szive nem hiába ö akönnyek hölgye.
Fáj néki a lét és a kéj,mert más szivéér eped már rég.
Szemei tündöklö tükrök a hold büszke fényének,könnyei csillagok ezreinek.
Rozsát tép,tüskéje megsérti ujja hegyét.
Könnye a rozsa közepébe,a szive pedig a gyász hevébe vész.
Bár nem a rózsának köszönheti könnyét.
Inkább az köszönhetné neki a végzetét.
Hisz a vörös rózsa,immár feketén fekszik a hölgy szivén,ugy mindha tüzvész égetné.
Pedig csak a hölgy könnye volt,mely oly bus hogy ily sötétté érett,S lassanként csepegegtette szegény lelkébe a mérget.
Ma is él ez a höly kezében a rózsa,a hold mellet fekszik s gondolja: Bár most vagyok tán a legmesszebb,innén látni téged szebb.
Ha egyszer ugy látjátok az eget hogy erenyi csillag ég rajta,s esöcseppek millioi hullnak.
Jusson eszetekbe a hölgy,Mert szerelmes szivének könnyei esöként hullanak oda fönt...
2011.Szeptember.27. 23:30.
Dzsulia...(L)
